Phluph: Phluph (1968)
Bizonyára sokak előtt ismert, hogy 1965 környékén az Egyesült Államokban létrejött az úgynevezett ,,San Francisco Sound” (Big Brother And The Holding Company; Blue Cheer; Grateful Dead; It’s A Beautiful Day; Jefferson Airplane; Moby Grape; Mother Earth; Santana; Quicksilver Messenger; Steve Miller Band) megnevezésű zenei hangzás. Ennek ellentételezése gyanánt - 1968 januárjában - a bostoni Alan Lorber producer kiötlötte a ,,Boston (Bosstown) Sound” (Beacon Street Union; Bo Grumpus; Chamaeleon Church; Earth Opera; Eden’s Children; Ford Theatre; Ill Wind; Orpheus; Puff; Phluph; Ultimate Spinach) stílust. Az volt az elképzelése, hogy sok viszonylag újonnan létrejött együttessel népszerűsíti városát és teremt egy új zenei hangzását. Ebben a próbálkozásában nagy segítségére volt a neves disc jockey, Dick Summer is.
Az elképzelés ,,sikerre” volt ítélve, mivel a városban csaknem 250.000 fiatal tanult akkoriban. A lemezvásárlók nagy száma és a koncerttermek teltházas közönsége tehát biztosra vehető volt. Az elképzelés szerint először a helyi klubokban ismertetik meg az új zenei irányzatot a már említett közönséggel, és csak ezt követően indítják az általuk felkarolt együtteseket országos turnéra. Lemezkiadóul a New York-i MGM Records-ot választották. A ,,Boston Sound” kialakulásáért felelős zenekarok közül az egyik legegyedibb hangzású a Phluph volt. Egyetlen - a zenekar nevét viselő - nagylemeze tehát 1968-ban jelent meg, mégpedig elsősorban sztereó (V6 5054) változatban, de a dj-knek kedvezés okán, promóciós céllal monó (V 5054) változatban is kiadásra került mind sárga, mind fehér címkével egyaránt.
A nagylemez produceri feladatát a legendás Val Valentin (Luis Pastor Valentin) látta el. A felvételeken a négy zenész, Ben Blake gitáros, énekes; Joel Maisano billentyűs, énekes; John Pell basszusgitáros, énekes és Lee Dudley dobos, énekes volt hallható.
A ,,Phluph” nagylemez igen jól sikerült, a kor pszichedelikus hangzásvilágát híven tükrözte. Talán a legjobb felvétele az lemezindító ,,Doctor Mind” volt. Viszonylag jól sikerült a Bob Dylan szám (,,It Takes A Lot To Laugh, It Takes A Train To Cry”) feldolgozása is, bár a Blue Cheer együttes általi feldolgozás se rossz 1969-ből! Az ,,In Her Way” és az ,,Another Day” dallama is jól eltalált, dögös basszussal és igényes orgonajátékkal! A ,,Doctor Mind” mellett a másik csúcspontja a nagylemeznek az improvizációkban gazdag ,,Love Eyes” című szám.
Érthetetlen módon, az egyetlen hivatalos újrakiadása ennek a nagyszerű albumnak az olasz AKARMA lemezkiadó jóvoltából történt meg 2001-ben, mind CD-lemez, mind pedig analóg lemez formátumban. Ezek a kiadványok - az eredeti nagylemez zeneanyagán kívül - tartalmazták az eredetileg monóban megjelentetett első kislemezt (,,Another Day”/,,Doctor Mind”), méghozzá sztereó változatban!
