A hónap lemeze - 2023 április

Frijid Pink: Frijid Pink (1970)

Meglehetősen szokatlan névválasztás egy elsősorban blues rockot játszó amerikai zenekarnak. Már a borító is fura, mivel nem fekete fehér a kép, hanem fekete rózsaszín, valószínűleg a zenekar nevére utalva ezzel is.

A Frijid Pink zenekar öt taggal alakult meg 1967-ben ditroiti gyökerekkel. A végleges felállás 1969-ben bontakozott ki, ezúttal már csak négy zenésszel. Kelly Green énekelt, Gary Ray Thomson gitározott, Tom Harris basszusgitározott és Richard Stevers dobolt. Ezzel a felállással jelent meg egyébként a második, ,,Defrosted” című nagylemezük is. A már említett zenészeken kívül Larry Zelanka mindkét albumon billentyűs hangszereken működött közre.

A Frijid Pink csaknem három évig próbálkozott a saját stílusának kialakításával és lemezszerződéshez jutással. Már úgy nézett ki, hogy feladják, amikor a London Records leányvállalata a Parrot Records együttműködést és felvételi lehetőséget ajánlott fel nekik, amin persze kapva kaptak!

A kilencszámos nagylemez 1969 és 1970 fordulóján el is készült és 1970 januárjában a lemezboltok polcaira került kizárólag sztereó változatban (PAS 71033). Az angol változat a Decca Records lemezkiadó Deram Records leányvállalata által került kiadásra (SML-R 1062). Hatalmas sikert könyvelhettek el, mivel a ,,Frijid Pink” nagylemez Kanadában az ottani lemezújdonságokat ismertető RPM magazin szerinti előkelő 3. helyig jutott! Na persze ez nem a véletlen műve volt, ugyanis az 1969-es kislemez sláger, a sokak által feldolgozott, ,,House Of The Rising Sun” szám is hallható volt rajta.

A felvételeket a gitáros Gary Ray Thomson, valamint a két szerzőtárs, Tom Beaudry és Michael Valvano írták. Egy biztos, valamit tudhattak, mivel egy első hallásra is igen izgalmas zenei világot hoztak létre. Nagyon eltalálták már a lemezindító ,,God Gave Me You” című számot. Brutális és pszichedelikus a ,,Crying Shame”, a ,,Tell Me Why” és az ,,End Of The Line”! Tulajdonképpen ezeket a számokat hallgatva egy másik amerikai együttes, a Blue Cheer ugrik be a hallgatónak szinte azonnal. Szuper jó boogie dallamú az ,,I’m On My Way” felvétel. Ebben megidézik az amerikai Canned Heat és az angol Savoy Brown blues zenekarokat. A ,,Drivin’ Blues” című szám az angol Steamhammer és általában a korabeli holland blues, progresszív rock bandák stílusát idézi meg, nagyon ütős! Fantasztikus a második oldal utolsó felvétele, a lassú blues stílusban előadott ,,Boozin’ Blues” is.

A nagylemez olyan ütős, hogy egyetlen komolyabb gyűjteményből sem hiányozhat. Szép, egységes alkotás, amelyet szinte bármikor szívesen feltesz az ember!