A hónap lemeze - 2020 október

A legendás angol Led Zeppelin zenekar bemutatkozó, 1969-ben megjelent albumán hallható a ,,Dazed And Confusion” című felvétel. Nem valószínű, hogy sokan tudnának róla, ez nem az ő számuk volt eredetileg, mivel a szerzője 1967-ben az amerikai Jake Holmes folk-rock énekes volt. Előbb hallható az eredeti, ezt követően a Led Zeppelin általi változat.

You Tube:

https://www.youtube.com/watch?v=pTsvs-pAGDc

https://www.youtube.com/watch?v=yO2n7QoyieM

Az ex-Bluesbreakers dobos, Aynsley Dunbar 1967-ben saját zenekart szervezett Aynsley Dunbar Retaliation néven. 1968 és 1970 között négy albumot készítettek. Az első két lemezen négy zenész játszott, de a harmadik lemez elkészítésében már öt zenész vett részt.

You Tube:

https://www.youtube.com/watch?v=mFUxmwqonZs

Az angol együtteseknél divat volt a gitárszólókat hegedűvonóval játszani, na persze nem mindig. Főleg a koncerteken döbbentette meg ez a megoldás a közönséget, de hallani is szokatlan volt. Minden esetre példaként említendő a két legismertebb gitáros, aki ezt a technikai megoldást előszeretettel alkalmazta: Eddie Phillips (The Creation), Jimmy Page (Led Zeppelin).

You Tube:

https://www.youtube.com/watch?v=2hEb2vOOaxI

https://www.youtube.com/watch?v=y-5o2f9wzmw

Források: Discogs, Wikipedia

Lemezajánló

Deep Purple: Whoosh!

Mintegy háromévi kihagyás után ismét egy klasszikust alkotott a Deep Purple. Hangzásvilágában a megelőző két albumot idézi. Dinamikus, dalszövegeivel jövőbe tekintő, ugyanakkor szomorú realitásokat tükröző, mintegy figyelmeztetve az emberiséget, hogy ha így folytatja, annak bizonyosan nem lesz jó vége.

A Whoosh! sorrendben a zenekar 21. stúdióalbuma, 2020. augusztus 7-én jelent meg az earMUSIC kiadó jóvoltából. Érdekesség, hogy az eredeti megjelenést 2020. június 12-ére tervezték, mely kizárólag a koronavírus-járvány miatt maradt el.

A felvételekre az Egyesült Államokban, a hollywoodi Henson Recording Studios-nál, Nashville-ben az Anarchy Studios, az Ocean Way, valamint a The Trecking Room stúdióknál, továbbá Kanadában a torontói Noble Street Studios-nál került sor. De bőven megérte a hosszas stúdiómunka, mivel az Egyesült Királyság albumlistáján az előkelő 4. helyezést érte el. Azonban több országban az 1. helyet is megszerezte, úgy, mint Ausztria, Belgium, Finnország, Németország, vagy mondjuk Svájc.

A lemezen hallható volt Ian Gillan énekes, Roger Glover basszusgitáros, Ian Paice dobos, Steve Morse gitáros és Don Airey billentyűs. Csodálatos csapatmunka, könnyen megjegyezhető dallamok. Azt is mondhatnánk, kissé slágergyanús a lemez, de ez persze jó értelemben értendő. Miért lenne az baj, ha egy lemez tetszik a hallgatóságnak?

Az album két részből áll. Az első felén (ACT 1) hallhatóak a dallamosabb számok, úgymint ,,Throw My Bones”, ,,Drop The Weapon”, ,,We’re All The Same In The Dark”, ,,Nothing At All”, ,,No Need To Shout”, vagy a ,,Step By Step”. Tulajdonképpen egyik jobb felvétel, mint a másik. A ,,Throw My Bones” szám klipje is ütősre sikeredett! Vicces a világunkat külső szemlélőn keresztül láttatni. Ahogy arra fentebb hivatkoztam, már a klip elején látható űrhajós öltözékén visszatükröződik a korábbi, 2017-ben kiadott ,,Infinyt” album jégtörő hajós borítója.

Az album második része (ACT 2) kissé más hangvételű. Ha lehet ezt mondani, még elvontabb, mint az első része. Vegyük például a ,,Man Alive” című számot, illetve annak klipjét. Megrázó illusztrációkkal mutatja be földünket, milyen volt, és milyen lett. Tönkretettük. Itt hangzik el utolsó szóként az album címe: ,,Whoosh!”.

Az album utolsó instrumentális felvétele, az ,,And The Address” pedig megemlékezik az 52 évvel korábbi, azaz 1968-ban megjelent ,,Shades Of Deep Purple” című bemutatkozó lemezről, mivel először az együttes akkor játszotta. További érdekessége a lemeznek, hogy Ian Paice dobos az egyetlen olyan zenekari tag, aki mindkét felvételen játszott.

A CD változaton utolsó számként még egy bónusz szám is szerepel, a ,,Dancing In My Sleep”.

A ,,Whoosh” album több változatban - beleértve többfajta Delux változatot is - megjelent. Így  CD-n és analóg lemezen egyaránt kiadásra került, még színes változatokban és bónusz DVD-vel is. Mindenkinek a saját döntése, hogy melyiket választja, egy azonban bizonyos, ezzel a lemezzel mellényúlni nem tud! Jó zenehallgatást mindenkinek.

You Tube:

Források: earMusic, Discogs, Wikipedia

Djabe: Flow

Az album 2018-ban jelent meg a Djabe rajongók nagy örömére. Jó egynéhány éves zenei tudást, koncert rutint, stúdiómunkát maga mögött hagyva készítette el ezt a klasszikusnak számító albumát a zenekar. Aki ismeri, az tudja, hogy mik a lemez kvalitásai, aki nem ismeri sem a lemezt, sem pedig a zenekart, annak elöljáróban annyit, hogy az együttes zenei stílusa igen vegyes képet mutat. Mi is értendő ez alatt? Hát az, hogy otthonosan mozog a jazz, a folk, a progresszív-rock világában. Nem kifejezetten jó rá a világzene kifejezés, mivel ez alatt legtöbbször valamilyen zenei sokszínűséget szoktak érteni. Ha mindenképpen ragaszkodunk egy átfogó kifejezéshez, akkor a fúziós zene fogalmát lehetne használni.

Nos, ennyit a Djabe zeneiségéről dióhéjban, nézzük magát a ,,Flow” albumot. Szinte minden felvételen improvizációk sora mutatkozik meg. A számok zömét a basszusgitáros, Barabás Tamás szerezte, csupán három felvétel képez ez alól kivételt, ugyanis ezek Égerházi Attila gitárossal közös szerzemények.

Az album - ahogyan azt már megszokhattuk - a GR1993 Records jóvoltából került kiadásra. Szinte, és ezt vehetjük akár szó szerint is, minden formátumban kapható! Kiadásra került CD-lemezen (GR-131), DVD-Audio-Video formátumban (GR-133-3), analóg lemezen (GR-133-1), illetve - még az audiofil zenehallgatók körében is kuriózum számba menő - kétcsatornás magnószalagon (GR-133-2) is. Figyelemre méltó tény, hogy a digitális formátumok kilenc-kilenc, míg az analóg formátumok csupán nyolc-nyolc felvételt tartalmaznak. Mellesleg pont az egyik legjobb szám lett a különbség: ,,Free Fallin’ ”.

A ,,Flow” album különleges a mai zenei világban, mivel az együttes minden munkálatot  - beleértve a felvételeket, a produceri és keverési munkálatokat is - maga látott el. A zenészeken kívül (Égerházi Attila gitár; Barabás Tamás basszusgitár; Kaszás Péter dob; Koós-Hutás Áron trombita, szárnykürt és Nagy János billentyűs hangszerek) csupán a basszusgitáros lánya működött közre (Barabás Kitti). Ezen tehát nem játszik az ex-Genesis gitáros, Steve Hackett.

Többszöri meghallgatást igényel, adott esetben többféle berendezésen, mivel ekkor tapasztalhatjuk meg az album kvalitásait. (Ha valaki szeretne kedvenc könyvére koncentrálni, bátran hallgathatja kis hangerőn az olvasás mellett. Garantáltan segít a koncentrációban.)

Tulajdonképpen egy kerek egészet alkot a ,,Flow”, bár vannak rajta enyhén free-jazz hatásokat mutató, improvizációkba torkolló felvételek is (,,Return To Somewhere”, ,,Turtle Trek”, ,,Curved Mirror”). Ha ki kellene emelni kifejezetten jó dallamvilágú felvételeket, akkor a címadó számot is beleértve, az ,,Another Dive”, a Free Fallin’ ”, a ,,Turtle Trek”, ,,Bubble Dream”, ,,Deep Lights”, valamint a ,,White Bears” lennének azok.

Az albumon érezhető, hogy egy jól összeszokott csapat alkotása, melybe szívét, lelkét beleadta. Érdemes nemcsak a ,,Flow” albummal, hanem más Djabe albumokkal is megismerkedni.

You Tube:

Források: GR1993 Records, Discogs, Wikipedia

Jethro Tull: This Was (The 50th Anniversary Edition)

Ez az album 2018-ban ünnepelte kiadásának 50. évfordulóját, melyre tekintettel Steven Wilson hangmérnök a teljes albumot újrakeverte. Mellesleg az újrakeverés hallhatóan jót tett a lemeznek. Hangzásvilágának kevésbé feltűnő elemei is kellő kiemelést nyertek.

Igaz ugyan, hogy jelenleg 2020-at írunk, azonban az 50. évfordulós kiadvány csak nemrég került beszerzésre, mely miatt bemutatására csak most kerülhet sor. Maga az első kiadás - az  úgy nevezett Deluxe CD-box - 2018. november 9-én került a lemezboltok polcaira. Az lemezgyűjtők igazi csemegéje, az analóg változat, csak ezt követően jelent meg. A kiadvány a lemezen kívül egy 24 oldalas képes albumot is tartalmaz, a lemez keletkezésének körülményeit bemutató leírással.

A lemez első hallásra semmi újat nem mutat. Meghallgatva egy korábbi keverést mégis úgy tűnhet, hogy egy merőben más keverési koncepció született. Valamennyi szám finomabbá, ugyanakkor dinamikusabbá vált, nincs ,,letapadás” érzete az embernek. Az énekhang is térbeli pozíciót vált néhány számban. Megjegyzendő, hogy akármit is kevernek újra ezen az albumon, akkor is egy bombasztikus alkotás! Az 1968. október 4-ei első megjelenése óta mit sem vesztett fényéből!

A ,,My Sunday Feeling” című számban az énekhang jelentősen balra tolódik, míg a régebbi keverések zömében jobb-középről szól. Ilyen például a 2001-es újrakeverés is. A ,,Beggar’s Farm” eredeti hangzása kissé ,,kásás”, mintha egy csőben szólna, ehhez képest a 2018-as keverés kristálytisztán szól. A ,,Move On Alone” számban tetten érhető a hangkép bizonyos fokú tömörödése a korábbi 2001-es újrakeveréshez képest, mely határozottan a felvétel előnyére vált. A ,,Serenade To A Cuckoo” című felvétel majdnem mindig kissé ,,darabosan” szól, míg a 2018-as újrakeverés következtében hangzása kifinomulttá és egyenletessé vált. Valamennyi hangszer egyforma hangerővel játszik, a hangkép sokkal egységesebb. Az ,,It’s Breaking Me Up” felvétel végre a baloldalon is hallat magáról, mivel a korábbi keveréseken jellemzően jobb-középen szólt. A ,,Cat’s Squirrel” című számban csak a 2018-as változat ad igazán jó sztereó élményt, mivel a gitár játéka a baloldalon is kellő mértékben hallható. Gyakorlatilag ugyanez a helyzet az album utolsó, ,,Round” című számával is.

Lehet, hogy a ,,This Was” album több korábbi változata is birtokunkban van, azonban ez a 2018-as Steven Wilson által készített - bátran mondhatjuk - radikális újrakeverés nem nélkülözhető egyetlen komolyabb Jethro Tull rajongó lemezgyűjteményéből sem. Úgyhogy aki mindeddig nem szerezte be, az sürgősen intézkedjen.

You Tube:

Források: Chrysalis Records; Wikipedia; Discogs

Grateful Dead: Workingman’s Dead (The 50th Anniversary Remaster)

Az idén ünnepelte a lemez kiadásának 50. évfordulóját. Eredetileg 1970. június 14-én került kiadásra a Warner Brothers lemezkiadó jóvoltából. A lemez felvételeinek rögzítésére még februárban került sor. Érdekes a cím megválasztása. Ezzel is arra akart az együttes vélhetően utalni, hogy nem csak elvont témák, hanem az átlagember mindennapjai is érdeklik.

Mint ismeretes, az amerikai Grateful Dead együttes eredetileg pszichedelikus, kissé bluesos bandának indult, mely 1968-tól új zenei irányt vett, és a hippy-k, szabadon gondolkodók szócsövévé vált. Az együttes hangszeres tudása mindig is elismerésre méltó volt. Már a bemutatkozó, 1967-ben megjelent lemezükre is jellemzőek voltak a hosszabb, komoly hangszeres szólókat, improvizációkat tartalmazó felvételek. Elérve az 1970-es évet, a zenekar - megtartva korábbi hangzását - erőteljesen a country zene világa felé fordult.

Jelen kiadás a Rhino Entertainment jóvoltából valósult meg. A megjelenés dátuma egy hónap híján majdnem azonos lett az eredetivel, mivel 2020. július 10-én került rá sor. Kapható deluxe CD-lemez (három CD-lemezt tartalmaz) valamint - az analóg lemez kedvelőinek nagy örömére - képlemez formájában is.

A lemez zenei világa igen változatos képet mutat. Egy biztos, a Crosby, Stills, Nash And Young zenekar country-rockos zenei hatása tagadhatatlan, így különösen az ugyanebben az évben az Atlantic Records jóvoltából kiadott ,,DeJa Vu” albumuké. Ez persze nem csökkenti a ,,Workingman’s Dead” album színvonalát!

Az 1970-es album nyolc számot tartalmazott, melyek között nehéz színvonalban különbséget tenni. Egyedül a stílusuk ad lehetőséget különbségtételre. Az első oldal első három száma (,,Uncle John’s Band”, ,,High Time”, ,,Dire Wolf”) vitathatatlanul country stílusjegyeket hordoz, a negyedik, ,,New Speedway Boogie” már blues-os hangvételűre sikeredett, erősen emlékeztet hangzásában az 1967-es bemutatkozó album ,,Good Morning Little Schoolgirl” című számára.

A második oldal első száma, a ,,Cumberland Blues” is kissé country-s beütésű, de megidézi a megszokott, a zenekar korábbi albumairól ismert hangzást. A ,,Black Peter” viszont tipikusan rájuk jellemző hangzású. Mintha csak az 1969-es ,,Aoxomoxoa” album szólna. Az ,,Easy Wind” című szerzemény újfent megidézi a bemutatkozó album hangulatát. Egyedül talán a ,,Casey Jones” számmal hoznak valami merőben újat a hangzásban. Csodás felvétel.

Jó szívvel ajánlható minden Greatful Dead rajongónak, de akár annak is, aki egy igazán jó minőségű, dallamos, könnyen megjegyezhető dallamú zenei élményre vágyik. A hangminőségről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, nem úgy, mint az 1968-as ,,Anthem Of The Sun”, vagy az 1969-es ,,Aoxomoxoa” című albumok első kiadásai esetében. Ezek vonatkozásában csak ajánlani lehet valamelyik későbbi újrakevert változat beszerzését. Az albumok eredeti keveréseit már 1971-ben megpróbálták egy újabb keverési munkálattal korrigálni. Minden ezt követő későbbi keverés drasztikusan javított a hallgathatatlanul lagymatag, halk, és meglehetősen tompa hangzáson.

You Tube:

Források: Rhino Entertainment, Wikipedia, Discogs